A lelkeslaci

Jelenség. Fogalom. Lelkes Lacit körülbelül 1970-ben ismerhettem meg, apró gyerekként. Nagyszüleim 1969-ben költöztek Zsákáról Budapestre, a Gellérthegy tövében futó Köbölkút utcába, és Laci az alagsorban bérelt egy dupla helyiséget. Nem volt ez labor, nem volt ez műterem, se nem lakás... hanem minden egyszerre. Belé volt zsúfolva a korábbi évek minden ereklyéje, kacatja, fétise. A zsúfolt két kis szoba egyikében volt a nagyítógép az elmaradhatatlan tálakkal, szárítóval. A másikban egy íróasztal nagy fehér kartonlappal leterítve, amire lehetett firkálni. És a földön, a falakon mindenféle kincsek - maszk, talán Afrikából (róla mintázták természetesen), skandináv szuvenírek, fotós újságok Európa minden szegletéből, ceruzák, objektívek, lemezjátszó, vicces tárgyak...
Akkoriban azzal szórakoztunk, hogy a titkozatos, fekete kartonlappal borított alagsori ablakon bekopogtunk, majd elszaladtunk. Már nem tudom, ki lehetett a másik tettes, talán az a Mike nevű német fiú, aki ott lakott szüleivel egy pár évig a házban. Mert a mellettünk lévő lakás folyamatosan ki volt adva külföldieknek. A németek után sokáig valamilyen arab család lakott ott, aztán egy másik, hasonló korú kisgyerekekkel. Mindkettőt Mohamednek hívták. De az első Mohamed szimpatikusabb volt, mint a későbbi, arra emlékszem. De ez már évekkel később volt...   
(Még egy off: a Köbölkút utca 8-ban több akkor ismert vagy azóta ismertté vált ember lakott. A tizenkét lakásos társasház lakója volt Simó Sándor filmrendező,  Kereszty András újságíró, az ő fiával, Gáborral rendszeresen fociztunk a kertben, és akit azóta nem láttam. De tudom, hogy később egy időre a TV2 kreatív igazgatója lett, talán most is valami hasonlót csinál, úgy rémlik. A szomszédban, a 10-ben meg Bartók szintén Béla nevű fia lakott, de róla már írtam korábban... Felettünk, a Ménesi úton pedig a Jung Zseni-Eifert János házaspár, ők később elváltak, és csak Zseni maradt, de már ő is elköltözött vidékre.) 

A korábban elkezdett történet folytatása, hogy Laci kijött a kuckójából, és nem megszidott vagy elvert minket, hanem levitt a laborba. Azt a csodás varázslatot máig nem felejtem el. Vörös fényben úszott a szoba, a hatalmas tálakban lassan jöttek elő a fotópapírokon az első képnyomok. Mindemellett valami megmagyarázhatatlanul titokzatos illat terjengett, a vegyszerek és az új építésű ház alagsorának keveredő illata. 
Attól kezdve sokat jártam oda. Később Laci a kulcsot is odaadta, amikor külföldre ment (sokat járt külföldre), és én olyankor rendszeresen bevettem magam a birodalmába. Volt, hogy nagyítottam neki tárgyfotókat, középformátumú negákról. Meg magamnak is, kisfilmesről, az iskolai osztálykirándulások képeit. Ez volt életem első fotós keresete. Egy Fed 5b típusú gépem volt, apukám hozta (aki egyébként magfizikus) Moszkvából. De ez már a hetvenes évek második felében volt, amikor középiskolás voltam. Emlékszem, egyszer a hétfői hittanóra helyett is (a Villányi útra jártam, a Feneketlen tóhoz) lesunnyogtam Laci országába, de pechemre a földön leterített matracon (ő rendszeresen ott aludt, mondhatni lakott) elaludtam. Éjfél körül ébredhettem fel, emlékszem, nehéz volt kimagyarázni a hittanórát... :)

Csaba öcsém az egyik Mohameddel a Köbölkút utcai ház kertjében, 1978-ban. Hasonló ablak volt a Lacié, mint ami a háttérben jobbra látható.

Lelkes Laci igazi világpolgár. Iparművész, belsőépítész, fotográfus, polihisztor, tanított és még néha mindig tanít az Iparon. Sokat fotózott lakberendezési folyóiratokba, például a Lakáskultúrába, később az Interieur-be. Mindig szerettem volna rá hasonlítani, de hát ez lehetetlen vállakozás, annyira mások vagyunk. Balkezes, nagyon jól rajzol, állandóan vázlatokat készít különböző cetlikre és szerintem Leonardo reinkarnációja. Legalábbis én szeretném ezt hinni. Tőle tanultam fotózni, az alapokat, szemléletet, elveket. Ő már 1973-ban megcsinálta azt, amit Lugosi Lugo László a kilencvenes években megismételt. Egy külön engedéllyel kireprózta a múzeumban az akkori köztudatban teljesen ismeretlen Klösz György százéves fotóit, a városban lefényképezte ugyanazokat a beállításokat, majd a nagyméretű képpárokból kiállítást csinált a Fészek klubban Pest-Buda-Óbuda egyesítésének százéves évfordulója tiszteletére. (Ott kerülgettük azután sokáig az alagsorban a felkasírozott képeket.)  Ez a kiállítás adott ötletet aztán másoknak, hogy kiadják a Budapest anno című kötetet. 
Lacinak mindig extravagáns autói voltak, ötvenes évekbeli nyitható tetejű Mercije, Fiat 500-as, amivel megjárta Skandináviát, meg egy MZ 250-es motorja, amivel 58 perc alatt lehetett leérni Siófokra. (Egyszer egy bécsi kiállításához autópályát fotózott a motorról. Engem is elvitt, mögötte ültem, és úgy csinált alkonyati bemozdulós felvételeket olyan százas tempónál, hogy mindkét kezével elengedte a kormányt. Sikerült, itt vagyok...)
Aztán dolgozott is nekem a kétezres évek elején, amíg egy fotós lapnál főszerkesztő voltam. A határidőket ugyan nehezen tudtam belőle kicsikarni, de jó cikkeket írt, főleg Pentax gépekről, mert világéletében olyanokat használt. A tárgyfotókhoz meg Hasselbladokat. Az harminc éve nagyon nagy szó volt Magyarországon.

Én, mint a család fekete báránya az 1978. december 24-i
családi karácsonyon a Köbölkútban.

Először a hetvenes évek végén fotóztam őt. Egy barátjával áll a kapu előtt, egy érdekes, ősrégi autó mellett, ami a másik srácé  volt. Laci hosszú hajú, erős testalkatú férfi volt, vállig érő hajjal, markáns vonásokkal. Aztán tavaly, a hetvenedik születésnapján, a Fény galériában tartott önálló kiállításán örökítettem meg. Meg tegnapelőtt, szintén a Fényben. 

Hetvenedik születésnapján

Laci 25 éve minden Kékszalagon elindult, és végig is csinálta a versenyt. (Veronikával többször is vendégeskedtünk a hajóján 8-10 éve, egyszer még Panka is eljött. Persze akkor nem verseny volt, csak laza hajókázás Földvártól Füredig meg vissza.) Tavaly azt nyilatkozta nekem, amikor interjút készítettem vele, hogy még nyolcvanévesen is rajthoz akar állni. Amilyen fizikai és szellemi állapotban van, ezt egyáltalán nem tartom lehetetlennek. Nagyon remélem, hogy néhány addigra eszembe jutó adalékot le tudok még jegyezni - a nyolcvanadik születésnapján...