Hangfoglalás

Talán holnap végre nyugisan megnézem, amire még nem volt példa (egyszer voltam tavaly, de Eszterrel csak végigszaladtunk). Nem vagyok az a kiállításjáró típus, amíg újságot csináltunk, állandóan járni kellett, Kölnbe a Photokinára meg Berlinbe az IFA-ra (utóbbira az EISA-tagság miatt), egy idő után besokalltam. Hangszereket utoljára Frankfurtban taperoltam kiállításon pár éve, a Musikmessén. 
Eleve nem nagyon szeretem a vasakat, a szoftverhangszerek híve vagyok már pár éve (talán a korábbi állandó cipelés miatt van tudat alatt ellenérzésem a "dobozos" szintetizátorokkal kapcsolatban... emlékszem, egyszer egy turné során egy komoly pukli nőtt a csuklómon az állandó emelgetéstől, dögnehéz konténer keménytok, taxiba be-ki, turnébuszba be-ki, stb., ami csak egy év után múlt el teljesen.)
A hardveres digitális zongorák pedig egyáltalán nem összemérhetők szoftveres kollégáikkal. Az előbbiek közül még a legdrágább típusok is műanyaghangot produkálnak - szerintem. Bár sokan el vannak ájulva a Nordtól, mások a Rolandtól vagy a Korgtól, egyesek a Yamahától... színpadon működnek ezek a cuccok, de stúdióban... vagy egy igazi akusztikus, vagy szükség esetén szoftver. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy zongorát tisztességesen lemodellezni embertpróbáló feladat és sok gigabájtnyi adat, hiszen a hangok egyenkénti mintavétele (különböző hangerőknél) hatalmas meló, de még ez is eltörpül a különböző egyéb hangi adalékok reprodukálása mellett. Pedig a különböző pedálzajok, a hangok összezúgása, a felharmonikusok, a koppanások stb. teszik igazán valószerűvé a zongora digitális utánzatát.
  
A bekötött videón Alicia Keys zongoráját mintázta le a Native Instruments, nem olyan rossz darab... Az én favoritom (nem árulom el, melyik típus, különben is már új verzió létezik belőle (szerzői jogi viták miatt)... de az nekem nagyon nem tetszik, ezért a régit használom) akkor is ad hangot, ha csak a pedált nyomom le és eresztem vissza, mint az igazi, a billentyűkhöz még hozzá se nyúltam. 
Ráadásul a szoftverzongorákhoz - az erős számítógép mellett - csak egy latencymentes hangkártyára van szükség, meg persze egy (kalapácsmechanikás) masterkeyboardra, ha nem egérrel akarjuk bepötyögni a hangokat... :)
Na mindegy, holnap körülnézek, régóta akarok egy udut, meg biztos tele lesz régi arcokkal a terep. Gerendás Peti pölö biztos ott lesz, mert vele tegnapelőtt forgattunk, és mondta, hogy mindhárom nap háromszor játszik...

Stradi

Azt álmodtam, hogy V-val átrendeztük a lakást - már nem emlékszem miért - talán épp akkor költözött hozzám, vagy ilyesmi. Egy bérház volt, és épp levitt egy adag lomot, amikor visszafelé az egyik emeleten a kuka mellett talált egy hegedűt. Jó állapotban volt és pont jött hozzánk K., aki az életben gitáros de az álomban hegedűs volt, és viccesen mondtam neki, amikor kérdezte, hogy "...és eladó-e", hogy neked, mert barát vagy, odaadjuk hétszázhatvanezerért. Felcsillant a szeme, és felpattant, hogy "várjatok, hazaszaladok pénzért..."
De aztán valahogy mégsem adtuk el, hanem mentünk le a Balcsira vonattal, és útközben a Velencei-tónál megállhattunk, erre a részre nem emlékszem annyira, valami tópart volt utazás közben, és P. Pici bácsi is a képbe keveredett, akinek messziről intettünk és valami tizenöt méterről kiszúrta, hogy egy 25 kilós szatyorban a cuccok mellől kilóg egy hegedű nyaka. 
"Megőrültetek? - mondta - azonnal egy tokot neki. Ez egy Stradivari." 
Sajnos, mielőtt a hangszert valaki megszólaltatta volna, felébredtem. 

És most gyorsan leírtam, mert az ilyeneket délre már el szoktam felejteni...

Gravi

Talán már írtam, hogy az állandó ülőmunka ellensúlyozására már másfél éve mindennap használom a gravitációs állványt, ami kint van a kisebbik zárt üvegfalú erkélyen. Először csak 4-5 percig, ma már 15 perceket lógok naponta fejjel lefelé, ráadásul 3 hónapja az egyik bringás bukósisakomra egy körülbelül két és fél kilós súlyt erősítettem, abban. Rendkívül jól nyújtja a nyak- és hátizmokat. Viszont észrevettem, hogy legalább másfél centit "nőttem" a jobb tartás eredményeképpen, ezért ma gumitéglákkal alá kellett polcolni a szerkezetet, mert sisakban leért a fejem a földig. Az alkalmat kihasználva ki is (vizes)porszívóztam, amit mondanom se kell, nagyon nem szeretek, de hát a két zárt erkély a lakásban az az objektum, ami a legjobban begyűjti a port.

Balcs,

egyszer hazafelé, márnemtommikor és nemtomhonnan, tán 2004-ben, diára...

Na már itthon,

jó kis hely ez a Zalacsány... cikket csak jövő héten kotyvasztok belőle, a héten besűrüsödik a meló, úgy tűnik, holnap megint forgatás zenészekkel (ja erről nem is írtam, utólag akartam, mert sztori is volt, vidám, Presser Pici bácsival meg egy nénivel, de majd ha kész az egész anyag, elmesélem). Meg egy modellportfóliót is ki kell retusálnom, amit már másfél hete lefotóztam, jajj, ahhoz nagyon nincs kedvem...
A kastélyról néhány kép. Egy biztos, bérbringára többet nem ülök, inkább a világ végére is viszem a sajátomat. Életveszélyes műszaki állapotban vannak...

Hosszú kihagyás után

...holnaptól újra kastélyszálló tesztelés. A bringát végül itthon hagyjuk, mert úgy macerás elvinni a ruhákat, a két gépet, objektíveket, netbookot, no meg a dögnehéz állványt (háton, szíjjal). V. szomorkodott is miatta kicsit, meg tulajdonképpen én is, de végül én döntöttem így az utolsó pillanatban... Keszthelytől állítólag van egy-két dombocska is, szóval... vagy munka, vagy bringatúra. Már aludni kéne, és persze nem ilyenkor kellene bepakolni...meg írkálni...a vonat nem vár... :)

A lelkeslaci

Jelenség. Fogalom. Lelkes Lacit körülbelül 1970-ben ismerhettem meg, apró gyerekként. Nagyszüleim 1969-ben költöztek Zsákáról Budapestre, a Gellérthegy tövében futó Köbölkút utcába, és Laci az alagsorban bérelt egy dupla helyiséget. Nem volt ez labor, nem volt ez műterem, se nem lakás... hanem minden egyszerre. Belé volt zsúfolva a korábbi évek minden ereklyéje, kacatja, fétise. A zsúfolt két kis szoba egyikében volt a nagyítógép az elmaradhatatlan tálakkal, szárítóval. A másikban egy íróasztal nagy fehér kartonlappal leterítve, amire lehetett firkálni. És a földön, a falakon mindenféle kincsek - maszk, talán Afrikából (róla mintázták természetesen), skandináv szuvenírek, fotós újságok Európa minden szegletéből, ceruzák, objektívek, lemezjátszó, vicces tárgyak...
Akkoriban azzal szórakoztunk, hogy a titkozatos, fekete kartonlappal borított alagsori ablakon bekopogtunk, majd elszaladtunk. Már nem tudom, ki lehetett a másik tettes, talán az a Mike nevű német fiú, aki ott lakott szüleivel egy pár évig a házban. Mert a mellettünk lévő lakás folyamatosan ki volt adva külföldieknek. A németek után sokáig valamilyen arab család lakott ott, aztán egy másik, hasonló korú kisgyerekekkel. Mindkettőt Mohamednek hívták. De az első Mohamed szimpatikusabb volt, mint a későbbi, arra emlékszem. De ez már évekkel később volt...   
(Még egy off: a Köbölkút utca 8-ban több akkor ismert vagy azóta ismertté vált ember lakott. A tizenkét lakásos társasház lakója volt Simó Sándor filmrendező,  Kereszty András újságíró, az ő fiával, Gáborral rendszeresen fociztunk a kertben, és akit azóta nem láttam. De tudom, hogy később egy időre a TV2 kreatív igazgatója lett, talán most is valami hasonlót csinál, úgy rémlik. A szomszédban, a 10-ben meg Bartók szintén Béla nevű fia lakott, de róla már írtam korábban... Felettünk, a Ménesi úton pedig a Jung Zseni-Eifert János házaspár, ők később elváltak, és csak Zseni maradt, de már ő is elköltözött vidékre.) 

A korábban elkezdett történet folytatása, hogy Laci kijött a kuckójából, és nem megszidott vagy elvert minket, hanem levitt a laborba. Azt a csodás varázslatot máig nem felejtem el. Vörös fényben úszott a szoba, a hatalmas tálakban lassan jöttek elő a fotópapírokon az első képnyomok. Mindemellett valami megmagyarázhatatlanul titokzatos illat terjengett, a vegyszerek és az új építésű ház alagsorának keveredő illata. 
Attól kezdve sokat jártam oda. Később Laci a kulcsot is odaadta, amikor külföldre ment (sokat járt külföldre), és én olyankor rendszeresen bevettem magam a birodalmába. Volt, hogy nagyítottam neki tárgyfotókat, középformátumú negákról. Meg magamnak is, kisfilmesről, az iskolai osztálykirándulások képeit. Ez volt életem első fotós keresete. Egy Fed 5b típusú gépem volt, apukám hozta (aki egyébként magfizikus) Moszkvából. De ez már a hetvenes évek második felében volt, amikor középiskolás voltam. Emlékszem, egyszer a hétfői hittanóra helyett is (a Villányi útra jártam, a Feneketlen tóhoz) lesunnyogtam Laci országába, de pechemre a földön leterített matracon (ő rendszeresen ott aludt, mondhatni lakott) elaludtam. Éjfél körül ébredhettem fel, emlékszem, nehéz volt kimagyarázni a hittanórát... :)

Csaba öcsém az egyik Mohameddel a Köbölkút utcai ház kertjében, 1978-ban. Hasonló ablak volt a Lacié, mint ami a háttérben jobbra látható.

Lelkes Laci igazi világpolgár. Iparművész, belsőépítész, fotográfus, polihisztor, tanított és még néha mindig tanít az Iparon. Sokat fotózott lakberendezési folyóiratokba, például a Lakáskultúrába, később az Interieur-be. Mindig szerettem volna rá hasonlítani, de hát ez lehetetlen vállakozás, annyira mások vagyunk. Balkezes, nagyon jól rajzol, állandóan vázlatokat készít különböző cetlikre és szerintem Leonardo reinkarnációja. Legalábbis én szeretném ezt hinni. Tőle tanultam fotózni, az alapokat, szemléletet, elveket. Ő már 1973-ban megcsinálta azt, amit Lugosi Lugo László a kilencvenes években megismételt. Egy külön engedéllyel kireprózta a múzeumban az akkori köztudatban teljesen ismeretlen Klösz György százéves fotóit, a városban lefényképezte ugyanazokat a beállításokat, majd a nagyméretű képpárokból kiállítást csinált a Fészek klubban Pest-Buda-Óbuda egyesítésének százéves évfordulója tiszteletére. (Ott kerülgettük azután sokáig az alagsorban a felkasírozott képeket.)  Ez a kiállítás adott ötletet aztán másoknak, hogy kiadják a Budapest anno című kötetet. 
Lacinak mindig extravagáns autói voltak, ötvenes évekbeli nyitható tetejű Mercije, Fiat 500-as, amivel megjárta Skandináviát, meg egy MZ 250-es motorja, amivel 58 perc alatt lehetett leérni Siófokra. (Egyszer egy bécsi kiállításához autópályát fotózott a motorról. Engem is elvitt, mögötte ültem, és úgy csinált alkonyati bemozdulós felvételeket olyan százas tempónál, hogy mindkét kezével elengedte a kormányt. Sikerült, itt vagyok...)
Aztán dolgozott is nekem a kétezres évek elején, amíg egy fotós lapnál főszerkesztő voltam. A határidőket ugyan nehezen tudtam belőle kicsikarni, de jó cikkeket írt, főleg Pentax gépekről, mert világéletében olyanokat használt. A tárgyfotókhoz meg Hasselbladokat. Az harminc éve nagyon nagy szó volt Magyarországon.

Én, mint a család fekete báránya az 1978. december 24-i
családi karácsonyon a Köbölkútban.

Először a hetvenes évek végén fotóztam őt. Egy barátjával áll a kapu előtt, egy érdekes, ősrégi autó mellett, ami a másik srácé  volt. Laci hosszú hajú, erős testalkatú férfi volt, vállig érő hajjal, markáns vonásokkal. Aztán tavaly, a hetvenedik születésnapján, a Fény galériában tartott önálló kiállításán örökítettem meg. Meg tegnapelőtt, szintén a Fényben. 

Hetvenedik születésnapján

Laci 25 éve minden Kékszalagon elindult, és végig is csinálta a versenyt. (Veronikával többször is vendégeskedtünk a hajóján 8-10 éve, egyszer még Panka is eljött. Persze akkor nem verseny volt, csak laza hajókázás Földvártól Füredig meg vissza.) Tavaly azt nyilatkozta nekem, amikor interjút készítettem vele, hogy még nyolcvanévesen is rajthoz akar állni. Amilyen fizikai és szellemi állapotban van, ezt egyáltalán nem tartom lehetetlennek. Nagyon remélem, hogy néhány addigra eszembe jutó adalékot le tudok még jegyezni - a nyolcvanadik születésnapján...

Felüljáró

A mai bringás megmozdulás kapcsán egy apróság, amit már rég szerettem volna idebiggyeszteni. A Tímár utcai felüljárót nem túl rég újították fel. Hosszú, kényelmes felhajtói összekapcsolják a budai bringautat. A gyalogosoknak külön lépcsőkön lehet feljutni, a forgalom nem óriási. 
Mégis, a felhajtók aljánál kitettek egy-egy "kerékpárút vége - kerékpárral behajtani tilos" táblapárt. A tiltás egyáltalán nem életszerű, és még nem láttam biciklist, aki ezt a szabályt betartotta volna. (Áthaladó motoros fotóját láttam már az egyik blogon, na az tényleg pofátlanság.)
Szerintem az ilyen ostoba korlátozásokat úgy hozzák, hogy a főpolgármestert végigküldik a pályán, és ahol nem bír feltekerni, oda kitesznek egy behajtanitilosat. Nesztek. Nektek se legyen jobb...
A Batthyány térnél a 10 km/órás korlátozó tábla nem tudom, hogy megvan-e még. Elvileg az egész szakaszra vonatkozik, én úgy értelmeztem. Kerékpárral tartósan tízzel közlekedni - szintén nem életszerű. Azt a sebességkorlátozó táblát inkább ide kéne áthelyezni a felüljáró aljába. Hogy a hídról lefelé ne száguldozzanak, az tényleg veszélyes a gyalogosokra nézve.
Svájcban úgy szokták a friss parkokban kialakítani az utakat, hogy megvárják, amíg az emberek kitapossák az ösvényeket. Tehát figyelembe veszik az emberi tényezőket, a szokásokat. Egy-egy szabály meghozatala előtt érdemes lenne hasonlóképpen cselekedni az itthoni illetékes szakembereknek is. Ha lehet őket egyáltalán annak nevezni.

Kiállítás

Nem mondom, hogy egy óra negyven perccel a megnyitó előtt kifejezetten időben érkezett a meghívó, de azért Lelkes Laci barátom kedvéért igyekszem odaérni. Róla majd később még írok...

 

ui.:  jó, hogy elmentem, nemcsak Laci miatt, de Jánossal (Eifert) is tisztáztunk egy több éve a felszín alatt feszülő nézeteltérést. Haragudtam rá valamiért, de már nem... :)

Lelkes Laci és Veronika a mai megnyitón, a Széll Kálmán téri Fény galéria teraszán

Thoreau

Ez az a könyv, amit jobban szeretek - Rátóti Zoltán előadásában - hallgatni, mint olvasni... 

Busz, forgatás, videó...

A fotók szerzői jogvédelem alatt állnak. Minden jog fenntartva!

Végre sikerült elkezdenem a gyönyörű S91-es busz kisfilmjének felvételét. A forgatást először augusztusra terveztem a Várba(n), de első nap rá kellett jönnöm, hogy a menetrendszerű próbajáratként közlekedő járművel ezt a feladatot nem lehet megoldani. Óránként ment egy kört, tehát egy rövid felvétel után ennyit kellett (volna) várni, ráadásul közben a fényviszonyok is változtak. Az eredeti elképzelésben sztori is volt, szereplőkkel, a buszon történő jelenetekhez engedélyt kellett volna kérni a BKV-tól, szóval erről a változatról letettem... Hja, ezek a gerilla-filmesek... :)  Akartam viszont legalább egy snittet csinálni a Sikló hídjáról teleobjektívvel, ahogy a kis kecses járgány áttolja magát a Lánchídon, de mint kiderült, pont szombatonként nem 16-os, hanem 16/a felségjelű volt a gépezet, így visszafordult még a Vár területén. Így hiába vártunk rá több, mint egy órát. (Akkor még nem volt meg a saját, HD-videót tudó gépem, ezért köszönet Papp Zolinak a kölcsön Canon EOS 7D típusú gépéért - amit végül csak próbafelvételekre használtunk, viszont jó volt összevetni a képét az én Nikon D5100-asommal.)


A buszt egyébként az unokatestvérem, Adamis Gábor és maroknyi csapata tervezte és rakta össze egy zsebkendőnyi garázsban, Angyalföldön, mindössze fél év alatt. (Csak a fődarabok összerakása történt nagyobb üzemben, például  az alváz asszem a Rábában.) Természetesen a sorozatgyártás nem a kis garázsban történik majd... Ez a hatalmas munka egyébként azért nem volt számukra lehetetlen feladat, mert az összeszokott csapat évtizedekig a volt Ikarus gyárban, Mátyásföldön dolgozott. Gábor még a vészterhes időkben is visszament oda egy rövid időre műszaki igazgatónak, de aztán maradt saját vállalkozásánál, amit majd húsz éve csinál - ő a Webasto nevű, autóklímákat forgalmazó német cég magyarországi leányvállalatának igazgatója. Az S91-ből az első elkészült darab már két éve Gyömrőn teljesít szolgálatot menetrendszerű járatként, és Norvégiában is vásároltak a napokban a kis városi cirkálóból. A Várban egyébként nagyon meg voltak vele elégedve mind az utasok, mind a sofőrök, remélem előbb-utóbb ott is ilyen buszok járnak majd...

Úgyhogy mára megkaptam egy napra - a sofőr a készséges Mischinger András közlekedésmérnök volt - a gyönyörű járművet, és kimentünk a városba forgatni. A Hősök terén kicsit szigorúak voltak a rendőrök, de megengedték, hogy három percre megálljunk a tilos helyen, amíg a fotók készültek. Így nem nagyon volt idő állítgatni, nézőpontokat keresni - nyomtam, mint süket a csengőt. A videós részek pedig szintén a Hősök terén, a Széchenyi-fürdő előtt és a Városligeti fasorban készültek, a telephelyen pedig a felmatricázott erőgép oldaláról és belsejéről a részletek és közelik.

Öt éve,

...hajnalban, emlékszem, nagyon féltettem valakit... Valakit, akinek pirkadatkor be kellett mennie a TV-székházba, dolgozni. És aki be is ment, szinte az utolsó ottmaradt embereket átlépve, a romokat kikerülve, és el is végezte az aznapi feladatát, élő adásban...

Lovasok

Igazából itt meg itt minden lényeges infó megjelent. Csak büszke vagyok a lányomra. Ennyi.

Üzenet a liftből...

...ez egy üzenet a liftből....

Cé

Szent-Györgyi Albert tiszteletére ma dupla adag sült paprikával ettem a rántottámat. Egyébként október 22-én lesz halálának 25-ik évfordulója, jobb lett volna ha a Google inkább akkorra időzíti a megemlékezést.

Emlékkép találomra

Ha már Veronika a napokban szóba került, egy kép a régi szép időkből, a legalább tízezer felvétel közül, amit az öt év alatt készítettem róla. Egy kétnapos Canon gépbemutatón készült Hollókőn, kora reggel a kis templom előtt, 2002. júliusában, az egyik Canon tesztgéppel.

Fordítás

Szerencsére elmúltak már azok az idők, amikor a különböző készülékek használati utasításait nem szakfordítókkal készíttették, és mindenféle szakmai korrekció nélkül jelentették meg, olykor orbitális ökörségeket, máskor nevetésre ingerlő elírásokat tucatjával tartalmazó magyar nyelvű füzetecskék formájában. A Nikonnál mostanában már elég jók a használatik, de azért egy-két értelmetlen vagy pontatlan mondat így is belekerül. A D5100 kezelésijében pl. ez:
"A fehéregyensúly biztosítja, hogy a színekre ne legyen hatással a fényforrás színe."


Köszönjük, leülhet. Kettes alá :)

Ha valaki

Ausztriában jár és beszerzi a Zongoramánia című filmet DVD-n, jól megvenném tőle. :)  Ott állítólag kapható a cirkogejzíresek szerint...

Bach és Béla

Amikor a zseni darabját egy szupertehetség játssza. Béla Fleck, aki egy szót sem tud magyarul, tősgyökeres amerikai, sőt a szülei is, de Bartók Béla iránti tiszteletből ezt a nevet adták gyermeküknek. Mostanában Chick Coreával közös CD-jét szoktam hallgatni reggelenként a szigeten, ami nem klasszikus, nem is dzsessz. Hanem zene, így egyszerűen. Amit ha végighallgatsz, nem gondolkodsz, csak eszedbe jutnak dolgok, nézed a virágokat, lepkéket, a leszálláshoz beforduló repülőket, és arra a következtetésre jutsz, hogy a világ úgy tökéletes, ahogy van.

1'24"-től...

Leni

Andreas H. Bitesnich bécsi fotográfus felvétele Leni Riefenstahlról. 

 Forrás: www.bitesnich.com

Aranynapok

"Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Mikor a nyárvégi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.

Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.

Kimegyek a kertek közé, hogy teleigyam magam az érettség illatával, szemem jóllakjon a dús káposzták, répák, érett paradicsomok, paprika, a nehéz tökök és dinnyék csodájával. A gyalogút fölé szilvafa hajlik, két szemet leszedek, a földre hajolok, hogy a lábam mellöl a négylevelő lóherét leszedjem, mintha május vége lenne.

De kimegyek azért is, mert a múlandóságnak e bővös napjaiban, inkább, mint a friss áprilisban, a lángoló júliusban, közvetlenül át tudok élni valamit: az élet megdicsőülését. Az az arany, ami az égen és a levegőben ragyog, nem természeti jelenség. A megdicsőülés aurája fénylik az érett föld körül. S ebben a világfölötti tündöklésben, a halál küszöbén, de az élet csúcsán, amikor érett, mézes békében már szenvedély s erőszak nélkül a természet önszántából szórja el egész vagyonát, ebben a megnyugodott szépségben minden alkalommal megérik belül is valamilyen rejtélyes gyümölcs.

Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna.

Az idén e napok aránylag későn kezdődtek és szokatlanul soká tartottak. Az ég szeptember huszadika körül derült ki, az arany az erdők fölött október ötödikén még mindig ragyogott, az erdei pacsirta szüntelenül énekelt, és a nedves völgyekben ibolyát szedtem csokorba. Könnyő nyári ruhában félnapokat kószáltam az erdőben, s amikor hazatértem, a szőlőskertek alatt nyíló levendulát találtam. Amit elmondok, személyes. Első pillanatra úgy látszik, senkire se tartozik. Mégis elbeszélem, és tudom, nem vagyok indiszkrét, mert hasonló helyzet lehetősége ma sokak számára nyílt. Következhet olyan idő, amikor ebbe a helyzetbe kerülhet sok száz ember, s nem éppen értéktelen. Amikor délután a hegyoldalon hevertem, s lent a mezőn sarjút kaszáló parasztot néztem vagy két órája már, mialatt a könyv mellettem nyitottan és érintetlenül feküdt, akkor igen mélyről úgy éreztem, hogy jó, ha erről más is tudomást szerez. Elvégre nem került volna különös fáradságomba vagy elhallgatni egészen, vagy a naplóba följegyezni, s ezzel más számára eltemetni.

Koradélután kezdődött, odafenn a fenyők alatt. Őszi kikerics nyílott a kicsiny tisztásokon s ott jártam e tündérek között, minden ízemben zsibongva, boldogan. Eltűnődtem a magányos élmények határtalan gazdagságán és megértettem azokat, akik inkább választották a kertet, vagy a könyvtárszobát, mint a szószéket és a csatatereket. Ebben a percben a közösségi élet végtelen unalmát, a színház, a szórakozás ürességét elviselhetetlennek tartottam, a magányban élt élet gazdagságához képest sívárnak és tartalmatlannak láttam. A magányos élet eseményekben gazdagabb, mint a nyilvános. A bölcs többet él, mint a hős. Ezekben az aranynapokban itt, hogy egy hét múlik el egyedül, szótlanul, most nagyobb életben van részem, mint mikor húsz éve hat hónapig háborúban éltem.

Mikor az erdőből lejöttem, a mogyoróbokrok tövében, a napos oldalon nyíló pipacsot láttam. Az aranynapok az embert mindig meglepik. Fent kikerics, itt lenn pipacs: egymás mellett ősz és június. A szó akkor jutott eszembe. Az agón. Görög szó, de Burckhardt, a történetíró értelmezte számunkra szépen. Annyi, mint: a görög világban csak annak volt jelentősége, ami a nyilvánosság előtt történt.

Mi ezt az agonális életrendet a görögöktől teljes egészében átvettük, és általában csak azt vesszük számba, ami a nyilvánosság előtt játszódik le. Fontos: a hír, a siker, a név, a dicsőség. Önmagukban ezeknek semmi értelmük sincs. Mit kezdek a hírnévvel erdei magányomban?

Azért olyan fontosak, mert agonálisak. Az embernek erejét kifelé, szereppé kell átalakítania, mert az egyetlen lényeges: mások előtt kedvező színben feltűnni.

Egy perzsa király palotát akart építtetni, s két építómővész ajánlkozott: kínai és görög. A tervet mindkettő elkészítette, s a király mikor megnézte, így szólt: A görög szebb, kifelé, mert ha valaki e házat látja, rögtön tudja, hogy király lakik benne; de a szobák üresek és hidegek. A kínai nem ragyog úgy, de belül meleg, meghitt, lakályos, és ezt választom otthonomnak. Mert házamban magamnak akarok lakni, nem pedig a nyilvánosságnak.

A kínai életrend, vagy talán az egész keleti, szemben áll az agónnal. Ez a magánélet intimitása, mely a görögből s a miénkből hiányzik. Mikor itt most egyedül vagyok már több, mint egy hete, megértem a perzsa királyt, mert most magamnak élek, és nem a nyilvánosságnak. Az agonális élet egyszerűen komolytalan.

A füves domb oldalából gömbölyő szikla bújt ki. Jól esett ráülni. Zsebemből somot szedtem ki, bár félérett volt még csak, azt szopogattam, és a magot messze fricskáztam. A felismerés egészen elfoglalt. Éreztem, hogy döntő perceket élek. Választanom kell. Vagyis: már választottam. Nem a cézári életet, nem az agónt, nem a hírt, nem a sikert, nem a nyilvánosságot, hanem az intim és meleg magányt, egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több.

Az embert nehéz becsapni. Nem lehet azt mondani neki, hogy eredj erre, itt kapod a többet. Egy idő múlva rájön a csalásra, és akkor vége. Az ember pedig egészen elképzelhetetlenül életéhes lény. Mindig odamegy, ahol több életben van része. Még arra is képes, hogy beteg legyen, ha az egészség kevés élményben részesíti. Mindig a több kell, a ragyogóbb, a tüzesebb, az érdekesebb, a komolyabb, az izgatóbb, a hatásosabb, a megragadóbb. Még régen gondoltam, hogy az agónnal valami baj van, mert keveset ad. Most látom, hogy a bajon nem lehet segíteni. A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést. Miért? Mert így lemérhetetlenül többet kapok abból, amire szükségem van. A magányban élt élet a nyilvánosnál határtalanul gazdagabb. Életemben magamnak akarok élni, nem pedig a nyilvánosságnak.

Ezt a magatartást számomra kortársaim igen megkönnyítették. A szellemiség, amit szolgáltam, itt magyar földön ismeretlen volt. Ha egész a közönségességig, sőt a nyilvánosságig akarnám a dolgot egyszerűsíteni, azt kellene mondanom, hogy e szellemiségnek három lényeges pontja volt.

Az első: az emberismeretet minden lehető módon, még kellemetlenségek árán is fokozni, mert csakis a jól megalapozott és helyes emberismeretből fakadhat az emberek között termékeny viszony, és csak azok vehetik egymást komolyan, akik egymást ismerik.

A második: felismerni annak a kornak, amelyben élünk, veszélyes válságtermészetét, és az idő khiméra-lényével szembeszállni.

A harmadik: mystique au lieu de politique, ahogy Péguy mondja, vagyis előnyben részesíteni a Szentírást a pártprogramok fölött.

Lehet, hogy ez a szellem nagyon is szembeszáll mindazok érdekével, akik itt éltek. Lehet, hogy Angliában, Franciaországban vagy Németországban el tudtam volna érni valamilyen befolyást. A feltételekről és a lehetőségekről tudomásom nincs és nem is lehet. Kétségtelen, hogy hazám határain túl élő eszmék iránt mindig rendkívül fogékony voltam, talán azért is, mert itt eszméket egyáltalán nem találtam, csak programokat. Ami az egyetemes színvonalat és korszerűséget illeti, tehát nem volt szégyellni valóm. Ami azonban a lényeges produktivitást illeti, abban, őszintén szólva, nem vagyok biztos, mert nem tudhatom, hogy a dolgok menetébe termékenyen bele tudtam volna-e avatkozni. Magyar földön az eszméket bizalmatlansággal fogadták. A bizalmatlanság bizonyos százaléka természetesen mindig a személynek szól, s ezt aránylag korán észrevettem. De sem saját lényemet kiküszöbölni, sem őszinte érdeklődésem körét megváltoztatni nem állt módomban.

Kénytelen voltam megelégedni azzal a sajátságos helyzettel, amely tulajdonképpen helyzettelen. Igazán otthon egy a valóságban meg nem lévö szellemi Európában lettem volna, ahol igazán otthon azok a szellemek voltak, amelyeket komolyan vettem és tiszteltem és barátaimul fogadtam, s az a tény, hogy reálisan itt éltem Magyarországon, szavamnak súlyát és élét elvette.

Azt hiszem, helyzetemet jól magyarázom, amikor azt mondom, hogy itt nem voltam otthon, mert nem voltam stílszerű, korszerű, népszerű; ott pedig, ahol mindez lehettem volna, ott egyszerűn nem voltam. Itt egyetlen emberrel sem találtam olyan, egész bennem élő szellemiségre kiterjedő kapcsolatot, amelyből termékeny közösség keletkezhetett volna, s így legalább egy kicsiny körnek alapja lehetett volna. Ahol pedig rokon szellemű emberekkel találkozhattam volna, ott sohasem tartózkodhattam annyi ideig, hogy az érintkezést felvehettem és kimélyíthettem volna.

Röviden tehát: ahol élni számomra kedvező lett volna, ott alig, vagy egyáltalában nem éltem; itt pedig, ahol éltem, lényem és eszméim idegenek voltak és maradtak. Az, hogy ez miért történt: koromat megelőztem, eszméim újak voltak, lényem túl elvont, a gondolatok lehetetlenek, személyem túl radikális, a színvonal magas, vagy egyéb, most egészen mellékes. Az ilyesminek eldöntése úgysem tartozik reám, mert az ember ezekben a kérdésekben önmaga felől nem mondhat kifogástalan véleményt.

Az ilyen helyzettelenség olyan embert, aki vezetésre és hatásra törekszik, lesújtana. S amíg azt hittem, hogy vezetnem és hatnom kell, engem is lesújtott. Később, amikor a becsvágyról, későn ugyan, de mégis önként lemondtam, és nem támasztottam többé igényt arra, hogy hatást érjek el, a helyzettelenséggel járó határtalan előnyök iránt szemem egyszerre kinyilt. Ez volt az az idő, amikor anélkül, hogy tudatosan mérlegeltem volna, az agónt mint számomra alkalmatlan és sekélyes életrendet elvetettem. Hogy az agón ellenoldalán mi volt, akkor még nem tudtam. Egyelőre csak: el a nyilvánosságtól! el a becsvágytól! el a szereptől!

Egyáltalán nem ismerek olyan szellemileg jelentékeny embert, akinek véléménye valamiképpen ne jelentene csoportvéleményt. Az egyik szava mögött párt van, a másiké mögött baráti kör, a harmadiké mögött érdekszövetség, a negyediké mögött a tanítványok tömege. Minden komoly figyelemreméltó vélemény, amellyel találkoztam, persze itthon, többeké volt, s ezeket a többeket a vélemény megmozdította, s ezek a többek magukat a véleménnyel azonosították. Minden szó tulajdonképpen többek nevében leadott szavazat volt. Úgy vettem észre, hogy a szó súlyát általában úgy mérték, hány ember azonosította magát vele. Ezeket a szavakat igen kedvelték. Ha valakit megtámadtak, a támadó szó csoportszó volt, ha az illetőt megvédték, a védelem is csoport nevében történt. A gondolkozás, az írás, a küzdelem, a vélemény, a vita általában csaknem teljesen kollektív megnyilatkozás volt. A szellemiség szavai, amint mondtam, tulajdonképpen világszemléletek, állásfoglalások, érzelmi és érdek kapcsolatok szavazatai voltak.

Helyzettelenségem folytán nekem sohasem volt alkalmam ilyenképpen szavazni. Mindig csak a magam nevében beszélhettem. Mögöttem, mellettem, vagy velem, nem volt senki. Azzal, amit mondtam, senki sem azonosította magát. Inkább ellenkezett, vagy vitába szállt, vagy bosszúságot váltott ki, elvégre tényleg bosszantó, hogy amikor mindenki kollektív és csoportvéleményt vall, akkor legyen valaki, aki mindezekre fütyül, és csak a maga nevében szól. Helyzettelen voltam, időszerűtlen, népszerűtlen, stílszerűtlen. Senki sem védett meg, magamnak kellett magam megvédenem. Senki sem felelt értem, magamnak kellett felelnem. A véleményért járó felelősségekért a felelősség egész súlya reám esett. Semmiféle csoportba nem tartoztam. S így lassan kénytelen voltam annyira önmagammá válni, még jobban talán, mint eredetileg szándékom volt, amennyire csak lehetett. Rendkívüli módon individualizálódtam. Kortársaim belekényszerítettek abba a teljes magányba és egyedüllétbe, amelyben az összes kollektív kapcsolattól elszakadva és elszakítva, csak azt mondhattam ki, amit tényleg és valóban én mondtam.

Kár a sok szóért. Kiléptem az agónról és outsider lettem. Illetve outsidernek néztek. Mert még mindig azt hitték, részt veszek a versenyben. Nem is tudták elképzelni, hogy legyen valaki, aki a többitől annyira különbözik, hogy még csak nem is versenyez. Outsidernek hívják a legszélen futó lovat. Sejtelmük sem volt arról, hogy már nem vagyok agonális versenyző a sikerért a nyilvánosság előtt, aki szerepéről nem tud lemondani. A pályáról leléptem, és néző lettem.

De nem a verseny nézője. Az egész versenyhistória, a sikerért való mindennap megújuló egészségtelen loholás végtelenül untatott. Igazán találtam különb néznivalót ebben a szép világban. Találtam különb gondolkoznivalót, különb élnivalót, különb írnivalót. Becsvágyam megnőtt. A versenyen aratható győzelem lehetőségét megvetettem. Így értem meg a nevezetes névtelenségre.

A nevezetes névtelenség az agonális életrend ellenkezöje. Olyan életrend ez, amelyben a nevezetes ember névtelen; éspedig azért, mert önmagát a nyilvánosságtól bizonyos óvatos távlatban tartja. Persze a távlat nem jelent negatívumot. A nyilvánosság néha igazán érdekel s a legtöbb esetben mindazt, ami ott történik, jóindulattal fogadom. De cseppet sem ragaszkodom hozzá s végeredményben az egész nyilvános életet bántóan eseménytelennek találom. Ha valaki fölkeres, szívesen beszélek vele, ha elfogadnak, semmi kifogásom ellene, ha hívnak, el is megyek. De ne kívánják, hogy az agonális verseny szenvedélyemmé legyen: ezt a kívánságot nem tudnám teljesíteni. Méltányolniuk kell, hogy érdeklődésem köre egészen más.

A nevezetes névtelenség magatartása nem emberi. Nevezetes névtelenségben él a rigó éppen úgy, mint a tücsök, a bölcs, vagy a szent, a névtelen jótevő s a magányos művész. A kifejezés egyébként annyit jelent: kozmikus helyzet jelentékeny betöltése. Az agón ellentéte, mert az agón éppen a nyilvánosság előtt játszott szerep hatásos eljátszása. Nézetem szerint a nevezetes névtelenség egészen kiválóan alkalmas költőknek, gondolkodóknak, élvezőknek, bölcseknek, vallásos embereknek. S minthogy bennem mindegyikből van valami, számomra tökéletes. Aki nem akar elérni semmit kifelé, agonálisan, még nem jelenti, hogy nem akar elérni semmit egyáltalán. Az ilyen ítélet félreismerné az emberi becsvágyat. A becsvágy hallatlan erejéről nekem is vannak tapasztalataim. Szörnyű, amikor ég, de még szörnyőbb, amikor elfojtják. Meg kell adni neki azt, hogy az embert nevezetessé tehesse, ha már mindenáron azzá akarja tenni. Az ilyen irtózatos realitást, mint a becsvágy, büntetlenül elnyomni nem lehet. Az erőszakos kísérlet vége csak kedélybetegség.

De különbség van aközött, hogy az agónon, az emberi nyilvánosság előtt küzdök a sikerért, és aközött, hogy nevezetes vagyok egy intim végtelenségben. A vallás azt mondja: Isten előtt. S mivel ez a helyzetnek tényleg megfelel, a legjobb a kifejezést megtartani. A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak ezt az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel. Mintha az emberiség előtt való múlandó hír több lenne, mint Istenben a halhatatlanság.

Ez a gondolat vége. Nem egy nap alatt jutottam ide. Mikorra megérett, a kertekből régen visszatértem, tél lett és újra tavasz. De valahányszor eszembe jutott és tűnődtem rajta, mindig felmerült bennem az aurában tündöklő hegycsúcs, a langyos erdő, a sarjút kaszáló paraszt, a pipacs, számban a muskotály ízét éreztem s arcom a nyugati szél puha érintését kereste."

(Hamvas Béla: A babérligetkönyv / Aranynapok)

Ipoly újfent

Amíg ma amerika fegyverben volt, mi leforgattuk az Ipolynál a búvárkamerás-csajmeglesős viccesvideó első részét, a vízalatti felvételek kivételével. Ez utóbbinak négy akadálya volt. Egyrészt nem volt búvárkameránk, másrészt nincs még termék, amiről szól a film. Harmadrészt vállalkozó szellemű búvárunk sem volt, bár felszerelés (szemüveg, pipa) igen. Negyedrészt a folyóvíz van annyira hordalékos, hogy élvezhető vízalatti felvételeket nem nagyon lehet benne készíteni, ráadásul eléggé hideg volt a víz....
Köszönet Barbarának, akivel immár másodszor dolgozom, és 21 éves kora ellenére profizmusa hibátlan (szó nélkül merült alá akár ötödször is a hideg Ipolyban, ha arra kértem), és Gabinak, aki ma a sofőr volt, de a derítésbe is besegített. Veronika egy pécsi út miatt nem tudott jönni, őt mindannyian hiányoltuk. :) :)
Vadiúj gépemet a vízbe leszúrt állványig csak egy műanyag lavórban mertem bevinni, hogyha esetleg elcsúsznék, ne járjon úgy, mint a Titanic. (A lavórt egy rövid szárítókötéllel az állvány lábához kötöttem, hogy ne vigye el a víz.) A felvételek mintegy felénél ugyanis combtőig a vízben álltam. Egyszer ugyan majdnem feldöntöttem az állványt ijedtemben, mert egy szép darab süllő vagy csuka nagy zajjal feldobta magát tőlem úgy egy méterre, szerencsére a kamerát nem terítette be...
A gép és a 18-105-ös objektív a polárral hibátlanul teljesített, és rájöttem, hogy nem is olyan tragikus ezzel a kis D5100-zal forgatni, ha az ember némileg kiismeri. (Bár egy keresőlupét muszáj rá venni, mert napfényben semmit nem lehet látni az LCD-n.) Nagyon nagy túlforgatás nem volt, bő 3 gigabájtnyi anyag lett összesen, a 8-as SD-kártyám mellé vett 16Gb-os tartalék így fölösleges túlaggódásnak bizonyult, csakúgy, mint a kölcsönkért második akkumulátor (kössz Laca), bár annak bevetésére félórán belül sor kerülhetett volna. 
Ja, és ma nagyon jól jött kivételesen, hogy kánikula volt...

Aznap

Nagyon ritka az olyan nap, hogy évek múlva is szinte mindenki tudja, mit csinált éppen. Ez egy ilyen kivételes alkalom volt. Én a szerkesztőségben voltam, és az újság októberi számához készítettem a címlapot. A műterem-rész úgy volt kialakítva, hogy egy tévé is helyet kapott az oldalsó falnál. Már a sminkelésen túl voltunk, amikor szaladtak át a lányok a másik épületből a hírrel. Akkor kapcsolták be a készüléket, és nézték, ahogyan a tornyok lassan az enyészet martalékává válnak. Nekünk viszont dolgozni kellett közben, mert szorított a határidő - lapzárta volt, és még a digitális utómunkát is meg kellett csinálni. Akkor született ez a kép.

Nyolcvan

Emlékszem a napra. Hazafelé tartottam a Köbölkút utcába, és a Móricz Zsigmond körtéren, a 61-es villamos végállomásán, egy idegen által olvasott újság hátoldaláról értesültem a halálhíréről. A következő színházi évadban láttuk a sulival az Operettszínházban - Hollai Kálmánnal - A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című darabot. Akkor még nem tudtam, hogy eredetileg az ő szerepe volt, de mindössze kilencszer játszhatta. Ma lenne nyolcvanéves Latinovits Zoltán.

Borús

Eléggé benkőimrés idő van. Hogy lesz ebből vízparti-búváros-csajos-napozós forgatás? Ma délután gyanítom, sehogy...

Fokhagymanyomó

Kéne már venni egy újat, mert nyáron a régi - sárgabarackmag törése közben - megadta magát. Pedig sokáig bírta. De mindig elfelejtem...

Mezítlábas program

programajánló kedd estére a mezítlábas zenészektől, itt.

freddie

Ma lenne 65 a legnagyobb torok.

Tegnapi kaland

Egy vicces kis reklámvideóhoz kerestem vízparti helyszínt - egy elmaradt fotózás helyett -, hát vasárnap felkerekedtem, hogy leruccanjak végre az Ipolyra. Egyszerűen csodás hely. Nyugalom, a túlparton Szlovákia, térerő protekcióval a pult alól, ideális helyszín elvonulásra. Természetesen megtaláltam a megfelelő partot, és hihetetlenül jót úsztam a tökéletes, húsz fok feletti hőmérsékletű vízben. A sekély részeken olyan tiszta volt, hogy le lehetett látni az aljáig. A közeli kis falu csöndes, átmenő forgalom nem nagyon van. Valami ilyesmi helyre szeretnék költözni a közeljövőben...

Sajnos ez a rendszer teljességgel alkalmatlan arra, hogy az ember normálisan elhelyezze a képeket - szerkesztés közben megfordult a fejemben, hogy a netbookot kihajítom a hetedikről, aztán komótosan lemegyek, és még ugrálok rajta kicsit - , hát lett, amilyen lett. 
 

Ipoly-túra

egy kis része megvolt ma, bővebben holnap...

Vizesblokk

Ahogy írtam az előző bejegyzést, feltolultak az emlékek... a naptárra nézve pont ma 17 éve volt az a Népstadionban tartott Omega-koncert, amin Presser Pici (bocs, ma már Pici bácsi) meghívására részt vehettem, mint közreműködő zenész. Gábor akkortájt a már említett Utopia stúdióban vette föl első szólóalbumát délutánonként, mi meg a délelőttös műszakban voltunk, márnemtudommilyen produkcióval, de lehet, hogy fordítva. Lényeg, hogy délben a konyhában mindig találkoztunk, aztán jól összeismerkedtünk és meghívott az Omega-buliba tisztes háttér-iparosnak, Benkő Laci mögé, szőnyegeket nyomkodni a billentyűkön :) 
Egy hónapig próbáltunk a Népstadion toronyépületében egy öltözőben, utolsó pár nap meg talán - erre nem emlékszem biztosan - a Rottenbiller utcai stúdióban. Már a bejátszó bulin, Siófokon is esett, az előző esti stadion-főpróbát meg egyszerűen elmosta a zivatar, ami nem tűnt jó előjelnek (esőnap ugyanis nem volt).

A kezdés előtt, de inkább alatt trópusi jellegű vihar, özönvízszerű eső és szél kerekedett, és a tető ellenére istenverte módon megáztunk. Szürreális élmény volt, ahogy a katlan fölött csapkodtak a villámok, és titokban azon imádkoztam, hogy egy se csapjon a több, mint hetvenezer ember közé, nem beszélve a három országból összehordott, hatalmas elektromos cuccról. Így indult a koncert, a felvételen jól láthatók a villámok.
A mintegy kétórás buli felénél elállt az eső, kellemes meleg lett, úgyhogy úgy jelent meg két CD-n az anyag, hogy Vizesblokk és Szárazblokk. A második részben volt egyébként a már elhíresült pillanat, amikor a Scorpions énekese, Klaus Meine magyarul Omegát énekelt, a Mecki meg vokálozott a Wind of Change-ben. Természetesen számomra is felejthetetlen élmény volt velük játszani, de ma már egyáltalán nem vágynék ilyesmire, mint ahogy a saját hajdani zenekaromra sem. De azért köszi, Pici bácsi, az emlék örök :)

Hangmérnök mínusz hang = ?

Egy érdekes mikrofonozási technika. Néha szeretnék profi hangmérnök lenni, hogy be tudjam egyedül fejezni a bonyolultabb, soksávos, nagyobb szakmai tudást igénylő felvételeket is... :) Talán nem tudja mindenki, hogy amiket ma otthoni körülmények között meg lehet csinálni, az tizenöt éve csak egy jól felszerelt, körülbelül - akkori pénzen - húszmilliós felszerelésű stúdióban volt lehetséges.  
(Én például '93-94 körül sokat dolgoztam zenészként meg zenei rendezőként is a Lónyay utcában található Utopia stúdióban (később Lágymányoson a Golden Sound-ban, korábban meg a Tom-tom-ban, a Rádió nyolcasban meg a huszonkettesben (szegény kisspista, vele szerettem legjobban dolgozni)... Ma már csak annyi a kapcsolatom az Utopiával, hogy mindennap elbiciklizem előtte. Igazából soha nem is szerettem azt a stúdiót... És sajnos sosem figyeltem - műszaki értelemben legalábbis - arra, mit csinál a hangmérnök, ezt ma már bánom.)  
Tehát mondható, hogy ma már a hangfelvétel részhez (tegyük hozzá, szinte)  egy izmos számítógép kell, meg néhány hardver. A keverés más tészta, oda kell a profi stúdió. (A drágább hardverekhez a szükséges szoftverek lite verzióit is megkapja az ember, pl. egy Cubase Lite-ot. Mindenképp kell egy jó, majdnem 0 latency-t tudó hangkártya. Nekem egy Liquid Saffire 56-om van, ami még csak alsó középkategóriának számít stúdiós berkekben. Nagyon fontos a jó minőségű előfok, én egy Focusrite ISA One-t használok, ami brutál hangminőséget produkál, szinte 0 zajjal. (A Saffire 56 mikrofonbemeneteivel összevetve ég és föld a különbség, pedig az is elég profi, igaz arra nyolc mikit lehet rátolni egyszerre, ami akár egy dobfelvételhez is elég, az ISA One meg csak egycsatornás.)

Élő dobot meg szaxofont persze nálam nem lehet rögzíteni, mert a szomszédok harakirit követnének el valszeg. Az éneket a gardróbban kialakított kuckóban szoktam felvenni, mert ott a legjobb az akusztika. A gitár nem hangos, de vettem már fel cserép és üveg ütőhangszereket, csellót (a kis előszobában), ez utóbbi hangerő szempontjából határeset. De még eddig nem szóltak. A kész sávokat elviszem a stúdióba, és a keverést profi hangmérnökre bízom. Ez egy komoly szakma, az olyan, a témában csak érintőleg járatos díszpintyek, mint én, ne turkáljanak bele a felnőttek dolgába...
Múltkor Noszticzius Vili barátom tartott a stúdiójában nekem egy egyszemélyes továbbképzést a témában. A gázsija is baráti volt, egy üveg Unicum :) Nagyon érdekes dolgokat mondott, minden hangmérnök-palántának ajánlom, hogy részt vegyen valamelyik tanfolyamán, amit ugyan nem fog ilyen olcsón megúszni, de a befektetés bőven megéri.

Megoldás

Felfigyeltem ma egy autóra az Amfiteátrumnál. Gazdája fizetős, ötbetűs rendszámot birtokolt. De mert a szó, amit választott, nem fér ebbe a limitbe, hát egy huszárvágással megoldotta a problémát. A járgány elején és hátulján BAGOJ-1 virított.
Kiráj, nem?

maieinstein

"Önök nehezen fognak olyan elmélyülten kutató tudományos szellemet találni, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naiv emberétől. Ez utóbbi számára Isten olyan lény, akinek gondviselésére számít, akinek büntetéseitől fél – magasztos érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyet a gyermek apja iránt érez; – egy olyan lény, akivel bizonyos mértékben személyi kapcsolatban van, akármilyen tiszteletreméltó is az.

A kutatót azonban a történések oksági összefüggései ragadják meg. Az ő részére a jövő nem kevésbé szükségszerű és meghatározott, mint a múlt. Az erkölcsi az ő részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az ő vallásossága a természeti törvényszerűség harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy ehhez képest valamennyi értelmes emberi gondolat és rendelkezés csak jelentéktelen visszatükröződés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben az önző kívánságok igája alól föl tud szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokona annak, amely a vallásos alkotókat mindenkor áthatotta."

Einstein: A kutatás vallásossága